Azt hiszem, a hallással kapcsolatos témákat tekintve nincs ennél kényesebb. Minden leírt vagy kimondott szónak hatványozott súlya van. Valamiért mindenki ódzkodik attól, hogy úgy fogalmazzon, ahogyan azt valójában gondolja, vagy egyszerűen kerüli a véleménynyilvánítást. Itt az ideje viszont elkezdeni beszélni róla, írni, értekezni és hozzájárulni valamilyen módon ahhoz, hogy társadalmi szintű változást érjünk el. A poszt hosszú lett, ezért két részletben fogjuk leközölni. És nem a hallássérültekről szól.

Itt az ideje tisztán látni. És szerintem hallani is.

Stigma? Megváltás? Elfogadás? Ez a poszt nem arról értekezik, hogy mondjuk Weisz Fanni jelel-e a Köztársasági Elnök úr újévi beszéde közben. Nem is arról, hogy a jelnyelv hivatalos nyelvként szerepel-e az Alkotmányban vagy sem. Nem a siketekről és nem is azokról, akik születésük óta hallásproblémával élnek. Hanem arról a hatalmas tömegről, akiknek a hallása a hosszú évtizedek alatt fokozatosan romlott, és eljutottak arra a pontra, hogy már csak hallókészülék viselésével lehet korrigálni a hallásukat. De jó hír, hogy lehet. Vagy legalábbis lehetne.

Ez a poszt róluk szól, és a társadalom hozzáállásáról.

Nézzünk körül: a hallással kapcsolatos bajok, problémák és a sokszor megoldást jelentő hallókészülékek társadalmi szintű elfogadása a legsötétebb középkori századokat idézi napjainkban. Gyorsan felhívom a figyelmet arra, hogy ez nem csak hazánkban van így. A világ más országaiban is hasonló a helyzet. A társadalom nem képes egyáltalán, vagy nem képes a technikai fejlődéshez hasonlatos ütemben és mértékben elfogadóvá válni. Ez pedig komoly gátja annak, hogy a hallókészülék viselése legtöbbször ne hiúsági kérdés legyen, hanem egyszerűen a mindennapok természetes részévé váljon. Akár a szemüvegé.

Azok, akik hallókészülék viselésével javíthatnának a hallás- és így az életminőségükön egyaránt, gyakran érzik úgy, hogy a társadalom megbélyegzi őket. Sokszor gúnyolódó megjegyzések célpontjaivá válnak, előfordul, hogy a hátuk mögött összesúgnak "süketnek” vagy éppen "bolondnak" nevezik őket.

Azt, hogy még mindig itt tartunk, nagy hiba lenne csupán az "emberek" számlájára írni.

A világon mindenhol ugyanazzal kell szembesülnie a hallókészülék viselőknek

Sokan alapból elutasítóak, hiszen azt gondolják, hogy a hallókészülék egy stigma. Egyfajta megbélyegezettség. Az esetek többségében sajnos még az is előfordulhat, hogy jogosan szoronganak. Ez az érzés gyakran olyan erős, hogy inkább a jobb minőségű hallás, ezen keresztül pedig a jobb minőségű élet örömétől fosztják meg magukat. Inkább nem hordanak hallókészüléket csak azért, hogy nehogy kicsúfolják őket.

Van itt valami, ami számomra egészen döbbenetes.

Azt gondolhatnánk, hogy a következő megállapítások logikusak, kézenfekvőek, magától értetődőek mindenki számára. Azonban a társadalom négy nagyon fontos dologgal egyáltalán nincsen tisztában.

1. A hallásproblémák nem csupán egy szűk réteget, hanem mindannyiunkat érintik. 

A megnövekedett környezeti zajok, a módosult zenehallgatási szokások (iPod-ok, mp3 lejátszók), a zajos munkahelyeken a hallásvédelem gyakorta előforduló teljes hiánya mellett a hallószervek természetes úton történő elöregedése sem kímél bennünket. Előbb-utóbb valamilyen mértékben mindannyian érintettek leszünk, vagy már érintettek is vagyunk. A kérdés inkább az, hogy kinél mikor jön el az a pillanat, amikor bejelentkezik hallásvizsgálatra egy hallásközpontba. A rossz hírem, hogy akkor nem lesz ők meg én. Csak mi leszünk.

2. A hallásproblémáknak különböző fokozatai vannak. Ha valaki hallókészüléket hord, az egyáltalán nem biztos, hogy – és most idézem a köznyelvi szóhasználatot – ’süket’.

Sosem felejtem el, amikor pár évvel ezelőtt egy reklámügynökség vezetője írt nekem egy e-mail-t, pirossal bekarikázva a hirdetésünkön a hallásvizsgálatra szóló telefonos bejelentkezésről szóló részt. Idézem őt: "Hogyan telefonál az, aki süket?" A dolog akkor nagyon bosszantott, egy válaszlevélben elmagyaráztam neki, hogy nem mindenki "süket", aki rosszul hall. Ma már azt gondolom, hogy nem feltétlenül csak egyedül ő volt a hibás a tudatlansága miatt. Mindenesetre én a helyében előbb utánanéztem volna a dolognak, mielőtt a levelet megírtam volna.

3. Nem minden hallókészülék viselőt nevezhetünk fogyatékosnak.

Ne szisszenjenek fel! Most még ott tart a társadalmunk, hogy hallókészülék nem egyenlő szemüveg, viszont hallókészülék egyenlő fehér bot és tovább egyenlő kerekesszék. És eszerint kezeli a kérdést a média, ami mint tudjuk erős véleményformáló hatással bír. Miért gondolnának mást az "emberek"? Ma, a hallás témakörével kapcsolatban kizárólag egészségügyi műsorba, hátrányos helyzetűekről szóló magazinokba, esetleg a különböző híradásokba lehet bekerülni, de utóbbiakba is csak akkor, ha valami valóban nagy horderejű dolog történik. A poszt második részében szó fog esni arról is, hogy szerencsére egészen nyitott és segítőkész újságírók is segítik a kommunikációs szakemberek munkáját, nagyon sok, nagyon jó tapasztalatom van velük kapcsolatban személyesen nekem is.

4. Azok, akik idős korukra váltak hallókészülék viselőkké, nem minden tekintetben sorolhatóak egy csoportba azokkal, akik hallássérültként születtek, vagy gyerekkoruk óta élnek hallásproblémával.

Ezt most itt nem fejtem ki részletesen, mivel ez egy külön blogbejegyzést igénylő téma, hamarosan külön posztot fogunk írni róla.

Az első kettő észrevétel szerintem könnyen érthető, egyértelmű. A saját véleményem szerint a harmadik és a negyedik az, amiben a társadalom tudása hiányos, és leginkább tévúton jár.

Hogy pontosan mire gondolok, arra párhuzamként érdemes a látás témakörét felhasználnunk.

Kezdjük egy egyszerű kísérlettel.

Menjünk oda tíz olyan emberhez, aki szemüveget visel, és tegyük fel a kérdést: "Kedves Hölgyem/Uram, Ön szemüveget visel, ettől Ön látássérültnek vagy fogyatékossággal élőnek tartja magát?" Önök szerint tíz emberből hány fogja azt mondani, hogy "igen, annak"? És ha százat kérdeznénk meg? És ha ezret?

Aztán kérdezzünk meg tíz olyan embert, aki nem visel szemüveget: "Ön a szemüveg viselőket látássérülteknek  vagy fogyatékossággal élőnek tartja?" Vajon mi lesz a válasz? Természetesen az, hogy "nem"! És ha százat kérdeznénk meg? És ha ezret?

Most tegyük fel ugyanezeket a kérdéseket hallókészülék viselőknek, majd kérdezzünk meg másokat ugyanerről: "Ön a hallókészülék viselőket hallássérülteknek vagy fogyatékossággal élőnek tartja?" Vajon mi lesz a válasz? Az "igen"-ek száma valószínűleg jóval felülmúlja "nem"-ekét.

Ön a szemüveg viselőket fogyatékossággal élőnek tartja? És a hallókészülék viselőket?

Kézenfekvő a kérdés: funkcióját tekintve mi a különbség a szemüveg és a hallókészülék között? Semmi. Mindkettő egy-egy érzékszervünk a tökéletestől eltérő működését hivatott javítani.

És vajon egyenlőségjelet tesz a társadalom egy szemüveges személy és egy hallókészülék viselő között? Sajnos ma még nem. A szemüveget megszoktuk, pedig a kezdetekkor senki nem gondolta volna, hogy komoly divatkellék lesz belőle. Hogy csupán egyszer majd azért akarják egyesek felvenni - akár nulla dioptriás lencsével -  hogy attól szebbnek, jobbnak, okosabbnak látszanak.

Vajon mikor jön el a pillanat, amikor csupán divatból hordanak hallókészüléket a világon? Reméljük, hogy nem annyira sokára. Mert az azt jelentené, hogy az előítéletek megszűntek.

Jó példa még ide a fogszabályzó viselése. Emlékszem, hogy gyerekkoromban ha egy másik gyerek fogszabályzót kapott, akkor könnyen ki volt téve az iskolatársak csúfolódásának. Aztán felnőttként én is rászántam magam arra, hogy megcsináltassam. Tudják mi volt az általános reakció? A gratuláció. Az hogy mennyire igényes dolog ez, meg hogy képzeljem el van, aki ötvenévesen kezdte el hordani, meg hogy sohasem késő. De közben eltelt huszonöt év.

És ez a helyzet a hallókészülékkel is. Az a személy, aki felismeri azt, hogy a fennálló hallásproblémájára a hallókészülék a megoldás, és elkezdi az eszközt hordani, az igenis igényes önmagával szemben. Tesz valamit azért, hogy a dolgok jobban menjenek.

Döntött. Jól döntött. És mi erre a társadalom reakciója?

Egy nagyon jó nevű, fantasztikus szakmai múlttal rendelkező, és a mai napig praktizáló fül-orr-gégész és audiológus főorvos azt kérdezte tőlem egyszer: "Tudod, hogy mi a különbség a vakok és a nagyothallók megítélése között? Az, hogy amíg a vakokat sajnálják, addig a nagyothallókat kinevetik."

Ez így leírva borzasztó. De sajnos sokszor tényleg így van. (Mielőtt valaki félre akarná magyarázni ez természetesen nem a vakok vagy a gyengénlátók ellen szól, hanem a hallókészülék viselés elfogadása mellett.)

Belegondolt valaki abba, hogy mi ennek az oka?

Kik a felelősök azért, hogy ez a helyzet jelenleg, és kik tehetnének azért, hogy ez a jövőben ne így legyen?

(folytatása következik)

Forrás: lexikon.katolikus.hu